hát.

talán ez az, amit sosem fogok tudni elkapni. mindig csak szalad előttem, néha ugyan elcsípem, de éppen csak a mutatóujjam és a hüvelykujjam közé fogom, és már tovább is illan.
de az is lehet, hogy én kergetem. folyamatosan űzöm magam előtt, és mikor elérhető távolságban van, inkább taszítok rajta egyet, mint megragadnám.

vagy.

ez egy semmi, körvonalakkal. fogom a ceruzámat, és csak satírozok és satírozok, fény meg árnyék, mindenhol csak szürkeség, néhol majdnem fekete.
fognék egy doboz zsírkrétát. színeset. és elölről kezdeném. megtölteném élettel, lüktető, csapongó, határvonalakon túlfolyó.

azt nem hinném, hogy ez egy ténylegesen fekete vonalakkal határolt fehér semmi.
mert akkor nem tekeregne. meg piszkálna. meg ilyenek. meg.

és fognám a szituációt, amiben. majdnem ketten. vagyis. egy ember meg még egy ember. két ember. de nem ketten.
szóval. ugyanaz a váz, de amik élménnyé teszik, azok a csatolt érzések, amik megtöltik, ha. megtöltik.
látom az én szemem szögéből (áll ki a szememből a szálka, ami gerenda. meg szög is. egész tákolmány) aztán.
fordítanék rajta egyet, és megnézném a másik ember szemével is. a még egy emberével. feltéve, hogy. látja.

aztán fognék egy papírt, és mikor végre abbahagytam a nevetést, és a könnyeket is letöröltem az arcomról, ezt az egészet leírnám. néhol talán még firkálgatnék is, nonfiguratív mindenféléket, amik persze rejtélyes betűkombinációk lesznek. olyannyira, hogy. még én sem értem. aztán adnék neki címet. bár gondban lennék. találó kellene, ami összefoglalja a lényegét, ami.

mi?

szóval a lényege. hogyan éli meg az egyik ember meg hogyan éli meg a még egy ember. ugyanazt a vázat hogyan töltik ki, mit építenek belőle. ha egyáltalán. meg a diszharmónia, félig kimondott, és kétféleképpen befejezett mondatok, az a sok dolog, amit hozunk magunkkal, cipeljük át a kapcsolatainkon, cipeljük át az életünkön. kundera zeneműve*, meg az egyik emberé meg a még egy emberé, amit minél idősebben hallgatnak, annál több hang tér el.

ez főleg akkor ciki, ha az ember alapvetően nem tud kottát olvasni. meg a sorok közt. sem.

bár.
habár.

nemdebár?

(*While people are fairly young and the musical composition of their lives is still in its opening bars, they can go about writing it together and exchange motifs (the way Tomas and Sabina exchanged the motif of the bowler hat), but if they meet when they are older, like Franz and Sabina, their musical com­positions are more or less complete, and every motif, every object, every word means something different to each of them.

If I were to make a record of all Sabina and Franz's conver­sations, I could compile a long lexicon of their misunderstand­ings. Let us be content, instead, with a short dictionary.
Milan Kundera: The Unbearable Lightness of Being)