ujjaim a billentyűkön lassan siklanak. minden leütés megfontolt.
akárcsak a pont. ami eredetileg vesszőnek indult.
a pillanat, mikor a testem a saját ellenségemmé válik, hogy bekebelezhesse az elmém.
a tudat pedig dühöng, őrjöng, kitörne, ki a testből, ki az időből, ki a térből, ki a mindenből, mélyről szakadna ki és vinne magával mindent, mit érteni kell és nem érezni, maga mögött hagyva a reszketést, a könnyeket, magát a testet, mely torzul, mely szenved, mely retteg; az emocionálist, ami börtönbe zárja a racionálist, az ujjakat, melyek a klaviatúrán egyre gyorsabban szaladnak, irányítaná a karokat, a kezeket, a tenyeret, beletúrna a hajba, és tövestül tépné ki azt, húzná egyre erősebben, míg a bőr finoman a nyak és a fül találkozásánál megrepedne, majd megszakadna, húzná míg körbereped, míg végül egy utolsó megfeszített mozdulattal, mint leplet rántaná le a testemről, felfedve a koponyát, a húst, majd a csontot - a valót rejtőt.
egy oda nem illő, fanyar illat, ami éppencsak megcsapja az orrom. egy hamis hang. egy hajszálnyi karcolás a körülölelő egyensúlyon - és az orrcimpám kitágul, majd megdermed. a fülem már csak azt az egy zörejt hallja. az inger pedig végigfut a bőrömön, elindítva a parancsot, mely a másodperc töredéke alatt fut végig testemen, kihegyezve minden porcikám, készenlétre nesztelen.
tudom a következő lépést. ismerem.
eddig a pontig már számtalanszor eljutottam. a gyomrom táján enyhe émelygés, a tenyerem izzadni kezd. a pupillám kitágul, tekintetem belemerevedik a fürkészésbe. és csak
figyelek.
figyelek, és észre sem veszem, ahogy eluralkodik rajtam a
pánik
fénysebességgel döngöl a földbe, feltápászkodnék, de elmém már magával rántott, és már én sem tudod, ez vajon a tudat játéka, melynek a test ellenkezés nélkül hódol be, vagy egy hústömegbe zárt vívódó zsírszövet, mely alázatosan követ minden meghunyászkodó mozdulatot. szinte csak egy nagyítón keresztül észrevehető hasadás, éppen elég, és már távolodnak is, a test tehetetlen, a tudat pedig dörömből kifele az ablakon, rémületként tükröződik a szememben. menekülne, kitörne, szinte érzem a szemgolyómon a nyomást, tudatom apró kis nyúlványai feszítik belülről az íriszem, és a hasadás már hasadék, a test és a tudat távolodik, az elmém hátat fordít mindennek és rohan, nem néz hátra, de minél gyorsabban szalad, és fülemben minél hangosabban hallom visszafele elmondva az életem, minél messzebb kerülnék magamtól, annál közelebb jutok, és már majdnem, majdnem kint vagyok magamból, de
megtorpanok
' Én én vagyok, én én vagyok,
megőrülök, én én vagyok, én én...
megcsuszom a végén!'*
zacskót húzok a fejemre. nejlonzacskót. két kezemmel a nyakamra szorítom. mélyen lélegzek, lassú és egyenletes ritmusban. fogy az oxigén.
figyelek.
figyelek addig a pontig, amíg enyém lesz a rettegés, ott vagyok a ponton, a tudatom és a testem közt már csak egy cérnaszálnyi a kapcsolat, már majdnem elszakad, de
ebből a más állapotból visszarántom magam, mert félek, hogy egyszer túllépek azon a ponton, és
örökre
bentragadok.
(*Randóti Miklós: Előhang egy monodrámához)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.